Ha egyedül vagy,
Igazán zakatol az agy.
Hogy mihez kezdjél,
Először merre menjél.
Hogy mit tegyél,
De tétlenül ne egyél!
Megkérdezel valakit, nem válaszol,
Az idegességtől falra mászol.
Elindulsz egyből balra,
De kitűnik, hogy jobb volna jobbra.
Most, hogy újat lépsz,
Új útra térsz.
Minél inkább mész,
Annál jobban halványodik az ész.
Most merre vagyok?
Térképet nem kapok?
Vergődsz az útvesztőben,
Mint tészta a kelesztőben.
A labirintus kimerítő,
Gondolat sincs, mely derítő.
Egy fénysugarat szeretnél,
Mely értelmes gondolataid felemelné.
De egyre sötétebb az út,
Piszkos, akár egy patkánylyuk.
Hogy merre menj, azt nem tudod,
Az ismeretlen távot lefutod.
Tudod, hogy remélni kéne,
De itt a remény se élne.
Mikor végleg elvesztél,
A remélésbe belekezdtél.
Mert nyúlik egy kéz feléd,
S életet küld beléd.
S hang mondja: kijutsz innen,
Csak egyet kell tenned: hinned!
Hirtelen fény önti el az alagutat,
S eldöntöd: legyűröd a maradék utat!
Nagy léptekkel indulsz előre,
A tévelygők közül te jutsz ki elsőre.
Mert igaz, hogy csak kicsit reméltél,
De így segítséghez kerültél.
S megkönnyebbülsz,
Szinte az égbe repülsz,
Mert szabad vagy elsőnek,
Hálás lehetsz a reményteli erőnek.
/Nász Dorottya/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése